Amikor gyerek voltam anyukám nem csinált faksznit az evésből. Nem volt kérdés a szeretem, nem szeretem. Anyu főzött és amit elénk rakott azt meg is kellett enni. Volt persze sokszor nyavalygás, hogy nem vagyok éhes, nem szeretem, de nem volt kegyelem. Időnként ugyan megpróbáltunk átcsempészni egymás, vagy az ő tányérjára ezt-azt, de általában lebuktunk. Sőt szerintem amikor nem, ő akkor is tudta, hogy sumákolunk csak valószínűleg addigra már teljesítettük a minimálisan elvárt fogyasztást. Ezt rettenetesen utáltam. Ma viszont inkább hálás vagyok. Persze a kelkáposzta-főzelékkel a mai napig ki lehet kergetni a világból de ha nincs más választás akkor megeszem. Gondolom ennek a módszernek köszönhetően nem vagyok finnyás. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne kedvencem, vagy ne lenne határozott elképzelésem, hogy mit hogyan kell(ene) elkészíteni, ellenben nem fog el az undor ha számomra szokatlan, netán furcsa dolgokat raknak elém. Bevallom rovarokat, bogarakat azt hiszem nem tudnék megenni, de példul kíváncsi lennék milyen a kígyóhús. Annak ellenére, hogy a kígyóktól, még a terrárium üvegén keresztül is, kiver a frászAz olaszok nagy többsége nem ilyen nyitott. Bárhova utaznak, az éttermekben tuti pasta vagyis tészta után fognak kutatni. Én igyekszem élni azzal, hogy a belénk táplált kíváncsiság nyitottsággal társul. Próbálom végigenni a terjedelmes olasz étlapot és amit érdemes, azt megosztani veletek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése