Folytatásos rémtörténet - újabb felvonás

Nem gondoltam, hogy ez a történet még folyatódni fog. És mégis. Cichókám ismét alakított. Persze az én hibám, miért állok még vele egyáltalán szóba... csak hát Florence, Florence marad.

Miután nem írták alá a szerződését a próbaidő végén (nem csoda, egyszer még a német főnököt is leordította), igencsak maga alatt volt szegény. Én meg nem tudok nemet mondani az elesetteknek. Sajnáltam, mert az osztályunkon senki nem szerette, senki nem beszélt vele... csak én. Hazaköltözött, aztán Németországban kapott munkát. Időnként felhívott, én meg meghallgattam. Aztán bejelentette, hogy jön. Meglátogat minket, mert hiányzik neki a város. Ezt azóta sem bírtam megfejteni, mert amíg itt volt mindenre csak panaszkodott. Összecsődítettük a német-ajkú bandát, akik még szóba álltak vele, hogy majd ha jön jól megeszünk együtt egy pizzát. Sara fel is ajánlotta neki, hogy nála alhat. Persze ő nem volt ott azon a bizonyos estén... Most nézem, hogy ezt nem is regéltem el.

http://www.eggextractor.com/sigmundfreud/sigmundfreud.jpg

Aztán vártuk. Sokáig nem jelentkezett. Aztán az érkezés előtt néhány nappal bejelentette, hogy egy újdonsült kolléganőjével jön és esetleg el tudnánk-e őt is szállásolni. Valahogy senki nem ugrált, hogy egy vadidegen nőt (pláne Cichót ismerve!) magához vegyen 4 napra. Ráadásul Sara férje épp kórházba került.

Hívtam az indulás előtti este, semmi. Hívtam az indulás reggelén az irodában (a délutáni géppel érkezett), írtam neki emailt semmi. Üzentem neki egy közös ismerősünkkel, akivel egy gépen utazott. Semmi. Aztán délután kaptunk egy email tőle, hogy mivel nem jelentkeztünk úgy döntött, inkább Firenzébe megy az utazótársával.

Mindenki értetlenül állt a dolog előtt, de hát Cichókám már csak ilyen. Ha nem borul a lába elé mindenki, akkor abból tuti sértődés van.

Konklúzió? Legalább nem nekem kell neki megmondani, hogy ne hívjon többet. Bár, Cichónál azért sosem lehet biztosra menni.

Kapcsolódó epizódok: 1 * 2 * 3 * 4

Folytatásos rémtörténet IV/IV

...

Másnap se jött, de legalább telefonált és mondta, hogy hétvégén megpróbál hazamenni Ausztriába, elrendezni az anyja körüli dolgokat.

Aztán hétfőn újabb fordulat. Sara Dalens, akitől a lakást átvette, azzal a hírrel érkezett a munkába, hogy a hétvégén Cichó átment hozzá, hogy rosszul van. Sara asszisztálásával orvos, kórház meg egy sor vizsgálat. Kiderült, hogy 3 cm–es epeköve van. Operálni kell. Egy hét betegállomány.

Miss Marple: Akkor tehát nem ment haza a hétvégén? Ki fogja anyu temetését intézni? … Túl sok a kérdés. Az epekő mizéria látszólag mindenkivel feledtette a furcsa viselkedést, vagy legalábbis betudták annak. Én ennél azért kicsit gyanakvóbb vagyok.

Telt, múlt az idő, látszólag teljesen normálisan, aztán újra az ebédünk fölött ülve beszélgettünk. Semmi különös dolgokról. És akkor egyszercsak a következő mondatot hallom. „Amikor anyukámmal beszéltem a hétvégén...”. A kivel??? Hogy??? Médiumnál voltál? Próbáltam egyszerre ezer dolgot koordinálni az agyamban. Nem ráköpni az ebédemet, ami meglepetésemben rossz irányba indult, rendezni az arcvonásaimat, eldönteni, hogy ezt vajon tényleg mondta-e, vagy az én fejebnem uralkodik már valami hatalmas káosz, meg még milliónyi más egyéb gondolat tombolt a koponyámban. Be kell, hogy valljam, a legutóbbi szituáció annyira belémrakta frászt, hogy nem volt merszem neki mondani, hogy bocs, de egy hete sírtad el anyukád halálát, mostakkormivan??? Így csak hümmögtem a falattal a számban és azon gondolkoztam, hogy hova keveredtem.

A későbbiekben anyuról (akinek mellesleg a ribizlis sütemény a kedvence) úgy beszélgettünk, mintha sosem halt volna meg. Illetve mintha sosem hallottam volna a halálhírét. Aztán egy idő után be kellett látnom, hogy igencsak különleges padtársra tettem szert, ugyanis nem csak, hogy modellkedett a '80-as években – ezt annyira nem bírtam elhinni, hogy egy egész délutánt töltöttem a régi AXE reklámok felkutatásával – de számos prominens embert személyesen is ismer. Például találkozott Karajannal és Pavarottival is. meg még biztos sok mindenki mással is csak már nem is emlékszem.

Egyszer azt is elmesélte, hogy amikor a másik uniós országban élt, betörtek hozzá és hazaérvén megzavarta a betörőket, akik rátámadtak. És eddig én azt hittem, hogy az én életem kalandos.

Tulajdonképpen az a szörnyű az egészben, hogy egy intelligens emberről van szó, akivel mindezek valóban megtörténtek, csak amiatt a bizonyos bizarr látogatás miatt valahogy semmit nem hittem el neki. Később kiderült, hogy nagyobb a baj mint egy szimpla füllentési mánia. Elkezdett kezelésekre járni, de késő volt. A cég nem tolerálta a viselkedését. Nem csodálom, mert a főnökkel eljátszotta ugyanazt a karbatevős-falnézős műsorszámot, amit velem. Neki annyival jobbat alakított, hogy még ordított is vele.

Hazaköltözött. Időnként felhív. Úgy tűnik jobban van, de a mama (megint) haldoklik.

Kapcsolódó epizódok: 1 * 2 * 3 * 4

Folytatásos rémtörténet III/IV

...

Másnap nem jelent meg a munkában. 10-ig senki nem aggódott különösebben rajtam kívül, de hát nem mondhattam nekik, hogy még tegnap igencsak furán viselkedett. Azon gondolkodtam, hogy lehet valami baja esett. Mivel délig sem jelent meg, a főnököm mondta hívjam fel. Az nem fog menni, mondtam, mert nincs telefonja. És a mobilján? Az meg végképp nincs neki. Aztán bevillant, hogy a minap beszéltük, hogy az előző lakó vezetékes telefonja még ott van. Megszereztem a számot és hívtam is vagy 5x, de semmi. Erre mondta a főnököm, hogy hívjam a férjét (aki csak az élettársa, vagy még az se, mert Cichó az egyik EUs országban élt, a pasija meg egy másikban). Sebaj, hívtam. Az élettárs nem tud semmiről és ő különben sincs a környéken. Erre a főnökömnek az a zseniális ötlete támadt, hogy menjek el a lakására, nézzem meg mi van Cichóval. Na ez azért zseniális ötlet, mert ha bármi baja van, nem tudok vele semmit csinálni és még a mentőt sem tudom hívni, mert nem tudom olaszul elbrekegni mi a baj Még egyszer elmondom, csütörtök volt!). Tehát valóban remek ötlet. Elballagtam C-hez, miközben azon gondolkodtam, hogy az élet, hogy lerendez dolgokat. Csak ezért tudom, hogy hol lakik, mert 2 nappal korábban együtt mentünk haza, mert a tőle nem messze levő boltba mentem vásárolni, így megmutatta melyik házban bérel lakást. Elballagtam hát hozzá ebéd után. Vagy ötször csöngettem. Időnként hallottam, hogy felveszi a kagylót, nyitja az ajtót. Felmenni nem nagyon akartam, csak szerettem volna megkérdezni mi a helyzet. Aztán a hatodik sikertelen próbálkozás után, hogy kaputelefonon keresztül megtudjam mi van, felmentem. Sötét folyosó, lifttel fel az ötödikre (még erre is emlékeztem) a folyosó végén nyitott ajtó. Ja, még mielőtt beléptem a házba, írtam a hazaiaknak egy sms-t, hogy felmegyek Bolondkámhoz, ha estig nem jelentkezem, akkor… . Szóval ott álltam a sötét folyosón és sejtettem, hogy a nyitott ajtó nekem szól. A mutatóujjammal benyomtam az ajtót és közben már a címlapokon láttam magam „Gyanútlan magyar lány…”. Erre a semmiből előkerül a padtársam. Hogy az a…. a frászt hozta rám. 

- Szia Cichó, jól vagy?

- Jól, gyere nézd meg a lakást. - ??????? mi van? Ezt most komolyan mondja? Tudja vajon, hogy milyen nap meg hány óra van. És azt, hogy melyik bolygón van?

- Tessék? Nem ezért jöttem. Csütörtök délután van, munkaidő. Nem jöttél ma dolgozni. Valami baj van?

Ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyták el a számat gyors egymásutánban és egy számomra teljesen bizarr szituációban. Egy egyértelműen más dimenzióban levő nőből próbáltam kiszedni, mi baja, miért nem jött dolgozni, meg hasonlók. Zavart volt, úgy beszélt, mozgott mint egy kisgyerek. Hosszas kérdezősködés után kinyögte, meghalt az anyukája. Hájlige Maria, Szent József! Édes Istenem, miért teszel velem ilyet? Most mit kezdjek szegény nyomorulttal. Zokog, reszket. Próbáltam megölelni, hátha attól kicsit jobban érzi majd magát (na azért a címlap sztorit nem bírtam kiverni a fejemből). Ennek nem nagyon örült és szabadulván nekidőlt az ajtónak. Remek, oda a menekülési útvonalam. Aztán próbáltam belőle kiszedni, hogy miért nem telefonált.

- Miért nem szóltál, hogy nem jössz be ma dolgozni? Nincs már itt a telefon? – azokban a napokban várta, hogy az előző lakó vonala helyett, egy másik szolgáltató bekösse az ő vezetékes telefonját.

- Nem, nincs.

Nem telt bele 30 másodperc, megcsörrent a telefon. A nem létező vezetékes, hiszen mobilja elvből nincsen. Azt hittem, összeszarom magam. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy rossz horrorfilmben. A telefon csörög, mi meg csak nézzük egymást. Hosszan. Mondom neki, nem akarod felvenni a telefont? Ja, de. Odacsoszog a készülékhez. Még néztem is, hogy mint aki be van tojva, úgy ment. Próbáltam pontosan megfigyelni az eseményeket, ha netán egyszer be kellene róla számolnom nagy részletességgel (túl sok krimit nézek) akkor a lehető legtöbb részletre emlékezzek. A telefonba bűbájosan szólt bele, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A pasija volt, aki elregélhette neki, hogy hívtam, csak nem érthette jól a nevem, mert Bolondka visszakérdezett, hogy milyen Anna. Ezt már olyan hangnemben tette, hogy legszívesebben elszaladtam volna. A következő ördögűzős filmbe lehet be is ajánlom. Ellenben ha már Miss Marple a helyszínen van, megpróbál valamit kideríteni. Cichó szépen végigmutogatta a lakást, mintha ez az adott helyzetben, és időben teljesen normális lenne, én meg mindeközben üres üvegek, vagy más egyéb árulkodó jelek után kutattam a szememmel. Semmit nem láttam. Az, hogy az ágy nem volt bevetve, nem jelent semmit, attól még normális lehetne. Aztán megint sírni kezdett anyukája miatt, én meg próbáltam megint vigasztalni. Aztán mondtam, hogy mennem kell, de még megpróbáltam vele egyezkedni, hogy jön-e másnap a dolgozóba. Persze jön.

Kapcsolódó epizódok:  1 * 2 * 3 * 4

Folytatásos rémtörténet II/IV

... 

Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek a kis epizódnak. Persze gondoltam, hogy felnőtt nő, hova izgul ennyire (mondom pont én!), de ennyi. Aztán a fél háromra meghirdetett megbeszélés előtt kezdtek egyre furcsábbá válni az események. Már kb. fél kettőtől csinálta a fesztivált. Szuszogott, sóhajtozott, mint akinek nem is tudom mi baja van. Próbáltam nyugtatni, mindhiába. Aztán annyira felhergelte magát, hogy szinte csak a földhöz nem verte magát olyan stresszes volt. Időközben csúszott a ½ 3ra tervezett megbeszélése, mert a főnöke az én főnökömmel - vagyis mindannyiunk főnökével - ült egy megbeszélésen. Cichókám már szinte magán kívül volt. Vergődött, csapkodta a mappáját az asztalhoz, meg ilyenek. Hisztizet, hogy nem ezért készítette elő a dolgokat éjszakába nyúlóan (mellesleg fejből megtanulta a költséghelyeket; normális???). Olyan pofát vágott, hogy rossz volt nézni. Mondtam neki, ne idegeskedjen, mert az nem segít. Már egyébként attól féltem, hogy annyira felhergeli magát, hogy rosszul lesz. Szipogott (akkor azt hittem azért, mert mindkettőnkre rátelepedett a 17 fokra állított légkondi). Egy idő után, megelégeltem és mondtam neki, persze barátságosan és segítőkészen, hogy ezzel szerintem csak ront a helyzeten. Aztán kitalálta, mert már vagy ½ órás csúszásban volt a megbeszélése, hogy ő márpedig bemegy és szól a két főnöknek, hogy már rég az ő megbeszélésének kellene zajlania. Mondtam, hogy szerintem ez nem annyira jó ötlet az első héten azzal indítani, hogy kioktatsz egy halom főnköt. A csapkodás szipogás, meg egyéb szcénák csak egyre rosszabbak lettek és kezdett az agyamra menni. Még egyszer próbáltam értelmesen beszélni vele, de semmi foganatja nem volt. Erre mondta neki, hogy úgy viselkedik, mint egy óvodás. ERRE mit csinál?!?!?! Vágott egy grimaszt, a száját összecsücsörítette, karba fonta a kezét, majd HÁTATFORDÍTOTT. Viccesen mondom neki, hogy ne bolondozz már. Semmi reakció, csak nézte a tőle 30 cm-re levő falat. Nem ragozom, lényeg, hogy én azt hittem viccel, ő viszont halálosan komolyan gondolta, hogy megsértődik és nem szól hozzám. Próbáltam kiengesztelni (bár irreálisnak tűnt már akkor is a szitu), semmi. Aztán hagytam a pitlibe, nekem nincs időm és leginkább idegzetem ilyenekkel foglalkozni. Egyszer csak gondolt egyet és mégis bement a főnököm irodájába, hogy akkor most vele mi legyen. A főnöke nagyon kedvesen mondta, jaj, bocs, stb., stb. mindjárt jövök. Nem telt bele 5 perc végeztek is és mondta Cichókámnak, hogy akkor kezdhetnek. Gian Vino visszament az asztalához, ellenben kis Brühü-hildánk nem indult utána. Csak nézte a monitort. Mondom, te nem mész? Ez a hülye mit válaszol? „De csak még felkészülök.” Neked el ment az eszed barátom???? Mostanáig volt időd készülni, bemagoltad a költséghelyeket, mit akarsz még??? Meg különben is rámeditálsz vagy hogy??? Aztán nagy nehezen elindult….

A megbeszkóról, fülig érő mosollyal tért vissza. Hála a Magasságosnak! Minden rendben volt, és azon áradozott, hogy milyen jó fej a főnöke meg miegymás. Ez a nő még engem is túlszárnyal parázásban. Cichókám kicsit teljesítménykényszeres. Lépten, nyomon azt hangoztatta, mert elég sokat beszel magáról, hogy ő az előző helyen ennyire meg annyira jó volt, meg hogy az összes létező tréninget megcsinálta, meg, hogy ő volt az ABAC (azt hiszem számviteli rendszer) Queen. Ezek után nem is furcsa ha betegesen ideges ha valamit nem tud 150%-osan. Nem valami pihentető jelenség.

Mire mindezeket elregélte az elem lemerült. Leült az asztalához és csak bámult maga elé. Egy idő után nem tudtam eldönteni, hogy még ébren van-e vagy alszik. Csukott szemmel ült a monitor előtt. Aztán mikor magához tért alfából, akkor próbáltam vele néhány kurta mondatot váltani, nem sok sikerrel. Már azon gondolkoztam, hogy be van rúgva? Furcsán nézett, furán beszélt. Nem értette mit mondok. Pedig az anyanyelvén beszéltem hozzá. Lehet, vodka van a vizespoharában??? Ezek a gondolatok cikáztak az agyamban, amikor felvette a földről a hátizsákját (mellesleg ma egész nap ezzel ment a mosdóba) és üvegcsörömpölés szakította meg gondolatrohamaimat. Lehet, hogy tényleg be van b*szva?

...

Kapcsolódó epizódok:  1 * 2 * 3 * 4

Folytatásos rémtörténet I/IV

Egyszer egy barátom azt mondta, tiszta Florence Nightingale (http://it.wikipedia.org/wiki/Florence_Nightingale) vagyok mert hazavittem az irodából egy növényt, hogy megmentsem a pusztulás elől. Florence azóta is többször eszembe jut.

A kezdetek kezdetén „olaszban” volt egy padtársam. Egyszerre kezdtünk. Sokat voltunk együtt leginkább azért, mert senki más nem foglalkozott velünk. Jó volt, hogy vagyunk egymásnak, mert így könnyebb volt viselni, hogy a kollégáink nem viselik szívükön a mi integrálásunkat. Így nem éreztem magam annyira egyedül. Neki annyival volt könnyebb (gondoltam akkor), hogy ő már egy hasonló helyről jött és 2,5 év EU-s hivatalnoki tapasztalatát tudhatja maga mögött. Ez egészen jól működött addig, amíg az ő főnöke is vissza nem tért a szabadságról.Minden akkor kezdődött. Csütörtök volt! Ez, látszólag nem az, mégis fontos információ! A legszörnyűbb dolgok mindig csütörtökön történnek.

Ahhoz, hogy minden érthető kegyen, a kályhától kell kezdenem. Cichó főnöke a szabadságról visszatérvén szerdára időzítette kettejük ismerkedős megbeszélését. A padtársam délelőtt anyukájával telefonált. Mama, így, mama úgy. „Nem, már nem Belgiumban, hanem Olaszországban vagyok. Figyelsz rám egyáltalán? Mama!...” Ilyesmiket beszélt. Majd miután letette elmesélte nekem, hogy el sem tudom képzelni, milyen nehéz, ha valakinek ilyen idős szülei vannak. Az édejanyja idősek otthonában lakik, kerekesszékben van, de szellemileg szerencsére épp (hm, akkor mi volt ez a mostani fura beszélgetés?). Ja és gazdag (a sztori szempontjából azt hiszem teljesen lényegtelen).

Eztán elmentünk ebédelni, de neki – pedig amolyan igazi Brünhilda fazonú – nem csúszott a kaja. Kérdeztem mi a baj, azt mondta izgul a délutáni megbeszélés miatt. Jaj, mondtam neki, ne izguljon, első találkozás, gondolom Gian Vino (bocs, de mégsem írhatom ide a rendes nevét) talán nem fogja leharapni a fejed. Meg most még úgysem annyira a szakmázásról lesz szó. Mindegy, nem evett, de nem féltettem, az éhenhalásig még kimaradhat néhány ebéd neki.

Kapcsolódó epizódok: 1 * 2 * 3 * 4