Hivatalnok

Ez az utolsó hét az irodában. Nem csak a 2 hetes kötelező hivatali szünet előtt hanem a költözés előtt is. Költözik a hivatal. Mindenhol dobozok, kupleráj. Amit leginkább én csináltam. Miért van az, hogy én csak úgy tudok elpakolni, ha előtte rumlit csinálok. Érthetetlen. Persze az sem segít, hogy a napi teendők nincsenek tekintettel a költözésre. Szóval paralel nyomok mindent. Nyomtasd ki, ezt, szervezd át azt, meg időnként hallgatom, hogy a főnökömnek milyen sok dolga van. Mert én szerencsére ráérek.
Mert az aktuális kedven kolleginám, akivel egyazon a munkaköri leírásunk, lópikulát sem csinál. Nézi, hogy én pörgök ő meg vagy újságot olvas (mivel a sajtóosztály a szomszédunk) vagy épp a novelláján dolgozik.

Hivatalnok vagyok, ez szuper. Ellenben hivatalnoknak lenni csak akkor igazán jó, ha ezt genetikailag is kódolták beléd. Hát... nálam nem az történt. Anyukám (köszi Anyu! nem mondom, hogy különösebben hálás lennék érte) arra tanított, hogy ha valamit csinálok, azt rendesen és ne félvállról tegyem. Édesanya, ennek pont az az eredménye, hogy az olasz munkatársam óramű pontossággal indul haza én meg még este 1/2 kilenckor is azt hallgatom, bőszen bólogatva és együttérzően hümmögve, hogy mennyi dogla van a főnökömnek. Ja, mert én azért vagyok még az irodában, mert spórolni akarok otthon a fűtéssel. Estére elfáradok. Na nem nagyon, csak picit. Annyira, hogy a kulcsra zárt WC-ből a belépőkártyámmal próbálok kiszabadulni. Még szerencse, hogy hazafelé menet ezt látom.