La Città eterna - Róma II.

Róma folytatás
A recepción másnap reggel ugyanaz a mami volt, mint előző nap este, és a szokásos gyér olasz reggeli várt minket. Bocsánat, ha ezzel valaki lelkébe gázolok, de én nem tudom megszokni ezeket a reggeli süteményeket. Ha legalább egy jó kis briós lenne, azt nem bánnám, de ezek a becsomagolt, ezer E-vel dúsított lufik nem jönnek be. Délelőtt 11 körül érkeztünk a Piazza Barberinire, ahol is sikerült egy rémes kapucsínót inni  a Pepy's bárban. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ha már kritizálod a kávét, akkor kezdesz olaszosodni. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e, de az mindenestre biztos, hogy ennyire rossz kapucsínót még sosem ittam, mint amilyen ez volt. Igazából pisilési célzattal tértünk be, de mivel az emeleten volt a pisilde, kellett rendelni valamit. Én ittam egy szörnyű kávét, aminek fejében ketten pisilhettünk. Szuper volt.

Ott jártunkkor a Trinitá dei Monti templomban, ami a Spanyol lépcső tetején található, épp mise volt (Amikor mise közben lődörgő turistákat látok, mindig elgondolkozom, hogy nem zavarja a papot meg a misén résztvevőket.). Egy maroknyi ember énekelt valami gyönyörűségesen.


Trévi kút - anyukám sokszor mondja, hogy nem lenne rossz, ha nem csak épületeket fotóznék, hanem néha én is rajta lennék a képeken. Nem szeretem odaadni a kamerát vadidegeneknek. Egyrészt nehogy elszaladjanak vele, másrészt meg ezekből az alkalmakból legtöbbször használhatatlan képek születnek. Életlen, lemarad a lábam, stb. Éppen ezért ha netán mégis megkérek valakit, akkor olyan embert keresek, akinek jobb kamerája van mint nekem. Így feltehetően nem fog kelleni neki a gépem, másrészt meg valószínűleg van valami affinitása a képcsináláshoz. Így esett meg, hogy a Lengyel unszolására  egy japán lányra bíztuk magunkat. Cuki volt, meg segítőkész. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy mi vagyunk a díszlet a Trévi kutas képeiken. Vajon őket milyen instrukciókkal engedték el otthonról? „Kislányom, mindenképp fotózz le nekünk néhány európai turistát!” ?


Ghetto di Roma – ha jól tudom ez volt Európa első gettója és egyáltalán nem a második világháborúhoz köthető. IV. Pál pápa 1555-ben kiadott bullája rendelte el a zsidók egy helyre költöztetését. A római gettót a mai Via del Portico d'Ottavia, a Lungotevere dei Cenci, a Via del Progresso és Via di Santa Maria del Pianto utcák határolják. Szerintem a hely kihagyhatatlan. Itt ebédeltünk, kétszer is. Azért kétszer, mert a Görögre (megint) várni kellet, mert a Giggettoban nem volt azonnal asztal (nem is csoda); és mert mi már
megint halálosan éhesek voltunk. Nem bántuk meg! Egyik ebédet sem :)!
Az egyiket a Kosher Bistrot Café-ban költöttük el, itt nem csaptunk nagy evészetet, csak egy aperitivot nyomtunk. Ittunk egy bort (izraeli fehér) meg ettünk egy vegyes-tálat falefellel, olajbogyó krémmel, sajttal… ketten. Sok FINOM kenyérrel. Közben néztük, ahogy egy népes olasz(os) család megebédel, ahogy az amerikaiak vizslatják az olasz étlapot és figyeltük a szemben levő sarki üzletből/be kígyózó sort. El is döntöttük, hogy bármit árulnak ott, olyan nekünk is kell. Ez volt a Pasticceria Ebraica -Il Boccione , a méltán híres zsidó cukrászda. Ellenben most senki ne az otthoni cukikat vizualizálja. Pici, kicsit koszlott helyiség, idősödő asszonyokkal, és valami mennyei mézes, ragacsos, gyümölcsös illatfelhővel. Mesés!

http://www.nessundove.net/leccornie-
kosher-tra-memorie-e-suggestioni/

Kicsit későn érkeztünk, mert már csak maradék volt, ami a rutinosabbaknak nem kellett. Nincs viszonyítási alap, nekünk jó lesz az is. Mivel nem tudtuk mit árulnak, mi lehet a specialitásuk ezért az asszony kérdésére, hogy mit szeretnék simán rávágtuk, hogy azt, amit a legtöbben visznek. Így tettünk szert egy Pizza Ebraica-ra, amiről egy időre, a második ebéd miatt, meg is feledkeztünk. Csak a nap végén került elő a táskám aljáról. Bár kicsit égett volt az alja, mégis úgy faltuk fel, mintha egész nap semmit nem ettünk volna. Nem túl édes, ropogós, tele mandulával, szárított gyümölcsökkel. Zseniális! Pont nekem való.

Az eredetileg ebédnek tervezett Giggetto del Portico d'Ottavia gasztro-kalandunk az asztalfoglalás miatt du. háromra tolódott. Az étteremben még ez idő tájt is akkora nyüzsgés volt, hogy nem bírtam egy normális képet csinálni, mert állandóan útban voltam valakinek és lökdösött, miközben arra várakoztunk, hogy megkapjuk a nekünk kiosztott asztalt. Az étlapot ki se kellett szinte nyitnom ahhoz, tudjam mit szeretnék. Két dolog is szerepelt a kötelező listámon:
Carciofo alla giudia - sült articsóka. Jó nehéz, mindenképp kell mellé valami alkoholt inni, különben belehal az ember, de nagyon finom.
Fiore di zucchina ripieno - sajttal töltött cukkinivirág. Ezt a két előételt ketten ettük. Jobb is különben már itt beállt volna a halálra ettem magam állapot.Abbacchio - bárányhús. A pontos nevére nem emlékszem de fínom, szaftos bárányragu. Olaszország ezen részén ugyanis a bárányt (hivatalosan agnello), illetve a bárányhúst abacchionak hívják.
Hogy a Lengyel mit evett, arra már nem is emlékszem annyira el voltam varázsolva. Nem mondom, hogy diétás kaja de mindenkit rábeszélnék, hogy próbálja ki. Mindezekhez a ház borát ittuk. Szinte mindig azt isszuk, azzal, Olaszországban, általában nem nyúl mellé az ember.
Ezután még a maradék tiramisut is megkaptuk ajándékba (ugyanis zárt az étterem az esti hajtás előtt), pedig azt már tényleg nem kellett volna megennünk. De az is elfogyott.


Ezek után én már csak vonszoltam magam, de a két édesszájú egy pár óra múlva már nyalta a hatalmas fagyit, amit a híres Giolittiben vásároltak.


A kettőésfeledik napon próbáltam rávenni a Lengyelt, menjünk el a Campo de Fiori piacra. Szeretek piacozni, lődörögni, nézelődni, nézni, hogy az emberek mit raknak a kosarukba. Ez persze imádom nézni a csillógó, színes zöldségeket, gyümölcsöket. El is indultunk de aztán menet közben meggondoltuk magunkat, és nekivágtunk a római Katakombák felderítésének. Busszal könnyen megközelíthető a San Giovanni Laterano melletti kisebb buszpályaudvarról. A Katakombákban nem szabad fényképezni, de nem is baj, mert  a gépkattogtatás sokat elvenne a látogatási élményből. A Katakombákat is másodszorra néztem meg és ha úgy alakul, harmadszorra is biztosan megnézem. Van belőle 5, így van mit látni bőven.


Ebédidőben a szintén római specialitásnak számító Pizza al tagliot választottuk. Ez  a pizza annyiban ás, hogy nem kerek, illetve egyszerre nem csak egy ízesítésű lehet. Pizza méretre vágva. Az ember csak rábök, hogy ebből ekkorát, abból akkorát szeretne. Lemérik, a jónép fizet, majd falatozik.

A pizzázóval szemben volt egy cukrászda és mivel ma még semmi édeset nem ettünk, a Lengyelnek mindenképp be kellett ide térnie. A Ciuri Ciuri pultjában zömében (számomra ehetetlenül) gej szicíliai édességek. Ellenben kíváncsi voltam és én is megkóstoltam őket. Kettőt választottam, telhetetlen vagyok, de mindkettő felét a pajtásom ette meg.

A Campo de Fiorira mindezek után került sor. Naná, hogy addigra már bezárt. Sajnálom, de talán majd legközelebb.

A vonatunk este hétkor indult. Két verzió volt. Vagy lehetetlen időpontban vacsorázunk, vagy "éhen halunk" a vonaton. Az a verziót választottuk. Egy tipikus turistavadász étterembe tértünk be. Milyen normális olasz étterem szolgál ki vendégeket du. 5kor???  Gnocchi all'Amatricianat ettem. Paradicsom, mozzarella. Most is érzem az orromban az illatát. Lehet holnap csinálok is.



Első rész