Kenyér 5 perc alatt

Valami egészen másról akartam írni, de egy jó ideje kísért ez az ötperces kenyér ügylet. Ez annyira trendi most Amerikában, hogy szinte lépten-nyomon belebotlik az ember az Interneten. Mivel az olasz kenyér nem annyira nyerte el a tetszésemet, pedig van belőle néhány fajta, elkezdtem kísérletezni. Na jó az elején csak a Lidlben kapható kenyér-keveréket használtam, de azt kell, hogy mondjam, hogy kifejezetten jó (nem vagyok híve a félkész termékeknek). Aztán elkezdtem keresgélni, olvasgatni. Sok dagasztás nélküli recepttel találkoztam de valahogy az agyam nem akarta befogadni. Hiába minden! Akárhova tévedtem a világhálón, ez a dagasztás nélküliség nem hagyott békén. Mit lehet ilyenkor tenni, kipróbáltam.

Perce a napi 5 perc azért kicsit erős túlzás, mert nem úgy van azért, hogy kipattan az agyunkból a de jó lenne egy kis friss kenyér gondolat és bedobjuk a sütőbe a kenyértésztát. Az egész lényege az, hogy a dagasztás elhagyásával lelassítjuk a gluténképződést ezért tud a folyamat működni.

A recept, amerikai eredetű lévén (az eredeti itt található) csészére írodott, ami egy 2,5 dl-es űrmértékű "bárakármivel" helyettesíthető.

Amire szükség lesz:

méretes műanyag doboz (hogy legyen hely a kelő tészténak)

fakanál vagy spatula a keveréshez

A recept (nyomtatható verzió):

3 csésze langyos víz (vigyázzunk, nehogy túl forró legyen és meggyilkoljuk az élesztőgombákat)

1,5 evőkanál szárított élesztő (friss élesztő is jó, abból 37 gr = 1,3 oz)

1 - 1,5 evőkanál só

6,5 csésze liszt

1) A liszten kívül minden hozzávalót összekeverjük a dobozban, majd lassan hozzáadjuk a lisztet. Egyáltalán nem kell dagasztani, ezért elég ha  egy fakanállal összekeverjük. Fontos viszont, hogy ne maradjon a dobozban száraz liszt.

2) Ha jól összekevertük, tegyük rá a doboz tetejét de ne zárjuk rá, hogy a keletkező gázok távozhassanak a dobozból.

3) Hagyjuk 2 órán át kelni. Ezután a tésztát tegyük hűtőbe. Két hétig tárolható.

4) Amikor sütni akarjuk, szórjuk meg a tészta tetejét egy kis liszttel és vágjunk le egy darabot a tésztából. A tészta meglehetősen száraznak fog tűnni de ez normális.

5) Lisztes kézzel formáljuk meg úgy, hogy a tészta tetejét simítsuk mindig a tészta aljára. Ez néhány perc alatt elvégezhető. A recept kitalálói adnak egy kis videós segítséget.

6) Tegyük a tésztát sütőpapírra vagy jól belisztezett deszkára. Letakarva hagyjuk 60-90 percet kelni.

7) Miután a kenyér megkelt (ne várjunk hatalmas változást) vágjuk be a kenyeret, hogy a sülés közbeni kelést elősegítsük. A kenyér mindenképp tovább fog terjeszkedni és a bemetszéssel irányíthatjuk, milyen irányba tegye azt. Amennyiben nem vágjuk be, abban az esetben a kenyér be fog repedni.

8) 220 fokon süssük 30-35 percig.

9) A megsült kenyeret kenjük meg vízzel és rácson hagyjuk kihűlni.

Megjegyzés:

Aki teheti, süsse a kenzeret öntöttvas lábasban. Így a kenyér jól átsül és ropogós lesz a héjja, hiszen az öntöttvas fokoyatosan adja át a kenyérnek a hőt, a fedő pedig gondoskodik a megfelelő gőz-mennyiségről.

Öntöttvas nélkül is lehet jó kenyeret sütni. Korábban a kenyeret egy kerámia tálba tettem (tepsi helyett) és a sütés előtt  kb 10 percre, egy hőálló tálban vizet tettem a sütőbe párologni.

Az utolsó kép egy nem annyira jól sikerült darab. Lapos lett, mert túl sokáig hagytam kelni a sütés előtt. Az ízén azonban nem rontott.

Pässe, bitte...

Egy kicsit hanyagoltam mostanában az írást, de eléggé sok minden történt az elmúlt két hétben. Először is a csapat eddigi három darab titkárnője kettőre csökkent. Sajnos a munka ezzel nem egyenes aranyban változott, mint ahogyan az általában lenni szokott. Ebből kifolyosólag többet vagyok az irodában. Mire hazaérek, váltok 2 szót Amóréval, eszünk valamit, már este 11 van. Ezen felül még készültem a versenyvizsgára, így esténként a tesztkönyvvel randiztam. A vizsga után pedig úgy döntöttünk, hogy idén igazán elmehetnénk síelni. Persze nálam ezt sem lehetett szimplán elrendezni azzal, hogy elugrunk valamelyik olasz síterepre, ami tőlünk kb. 2-2,5 óra autózásra van. Nem, nekem ezt is meg kellett variálnom. Legalábbis külső szemlélő számára ez így tűnhet. Merthogy azt találtam ki, hogy menjünk Ausztriába. Mintha Olaszországban idén nem lenne elég hó. Van. Nekem azonban más terveim is voltak a síelés mellet. Az ausztriai célpont elég messze van tőlünk ahhoz, hogy a családomnak elég közel legyen. Így a síelés egyben családi találka is lett.
Schladmingot kiáltottuk ki Ágnessel kettőnk közötti félútnak. Az utolsó utáni percben szerveztük 7 személyre a szállást, így "csak" a városon kívül kaptunk szabad apartmant de utólag nem bántuk, mert a Villa Max remek kis helynek bizonyult.
Persze nyilván gondoljátok, hogy ha minden simán ment volna, akkor valószínűleg nem is kalapálnám a billentyűzetet most :).
A "megyünk Amóréval síelni" bejelentésre a csajos-hármas másik két tagjának a szeme is felcsillant, így egyből négyen lettünk.
A 600 km-es távolság miatt péntek délutánra és hétfőre szabadságoltuk magunkat. A tervek szerint dél körül akartunk indulni. Ebből a "körül" az stimmelt is. Kezdve azzal, hogy Amóre idegesen azzal hívott, hogy azonnal mondjam meg, kell-e hólánc Ausztriába. Történt ugyanis, hogy hiába kérdeztem rá 2 héttel korábban, hogy van-e, valahogy a Panda hólánca keveredett az ő kocsijába. Ja és persze ő egyáltalán nem volt hibás. Mindegy. Aztán meg én nem bírtam időben elszabadulni, mert valahogy a kollégáim nem tudnak nélkülem létezni és pánikrohamot kapnak ha távozni látnak. Nagy nehezen kettőkor elindultunk. Az egyik tankoláskor szert tettünk három liter Faxe sörre (Amóre üzeni, hogy prémium dán láger), ami bekerült az agyontömött csomagtartó tetejére. Aztán megálltunk egy Rosenbergernél harapni valamit. Elkötöttük az első osztrák Mahlzeitunkat, leöblítettük egy kis sörrel, majd jóllakottan indultunk tovább.  métert sikerült megtennünk, mert a parkoló kihajtójánál egy marcona rendőr intett le minket. Állítom, külön tanfolyamra járatják őket.
"Pässe bitte" mondta a bácsi, mi meg megszeppenve adogattuk ki az ablakon az igazolványainkat. Amóre a fura kis "játékigazolványát", a görög meg én az útlevelünket a lengyel meg a személyiét. Amikor a harmadik náció igazolványát adtuk az ember kezébe, németül mondtam neki, hogy ne lepődjön meg, különbözőt fog kapni. Addig se mosolygott de ettől meg végképp bekeményített. Hosszasan nézegette az igazolványokat, hol a papírokra, hol pedig a kis görög arcába világítva. Pedig szerintem közülünk ő néz ki a legkevésbé veszélyesnek. Aztán a sok világítás után a központtal is leegyeztették, hogy nem vagyunk-e félelmetes terroristák, vagy netán embercsempészek. Az autópálya-matricát is vagy 3-szor leellenőrizte. És akkor jött a "Gepäckraum Kontrolle" felkiáltás. Amóre csak rettenten nézett rám, hogy mit akar a faszi, mondtam maradjon intézem. Kiszálltam, az ember megörülvén, hogy velem tud beszélni egyből nekem szegezte a kérdést, hogy mi az, hogy négyen négyfélék vagyunk. Mondtam EUs alkalmazottak vagyunk, ha akarja mutatom a "tagságimat", és csak a hétvégére jöttünk az ő csudaszép országába síelni. Igazolvány nem kellett neki, mert időközben felnyitottam a csomagtartót, ami szinte hányta ki magából a csomagjainkat. A kupac tetején pedig ott figyelt a 3 liter Faxe. Megihlethette rendőrünket, mert azonnal meg is szondáztatta az Olaszt, aki előtte kóstolt bele a helyi sörbe. Engem levert a víz. 0,0. Huh, ez jó hír. Közben mintha a rendőrbácsi megenyhült volna, mondta, hogy minden rendben van. Mi is felengedhettünk menet közben, mert a Görög elnyomott egy fél mondatot, hogy azért nézegetik a papírjainkat ennyi ideig, mert felírják a nevünket és megnéznek minket a Facebookon. Így a nagy ijedtség nagy röhögésbe torkollott.